- Nem is tudom - ráncoltam a homlokom, és hagytam, hogy kezemből a topra csússzon a blokk.
- Dehogynem tudod. Majd szépen mosolygok - Deb maga felé fordított két vállamnál fogva. - Ígérem neked, hogy nem fogod megbánni. Életed legjobb első bulija lesz - olvadt csokoládéra emlékeztető szemei meglágyították szívemet, és teljesen elbizonytalanítottak.
- Jól van, megadom magam, de ha... - készültem megfenyegetni.
- ...ha balul sül el, nyakamat szeged, tudom - nevetett vidáman. - Ma este bepasizunk - visított, és nevetve húzott maga után a következő boltba, ahol mindenképpen rám akart tukmálni egy jóval comb fölé érő ruhát. Végül hallgattam rá, ahogy a cipős boltban is, ahol egy tízcentis álomcipőt vetetett velem mondván, hogy ebben a szettben én leszek az este királynője. Amolyan dögös módon.
- Úgy egy óra múlva átjövök érted - puszilt meg két oldalról, és ezt az átjövök érted dumát úgy értette, hogy átjön ellenőrizni, hogy tényleg felveszem-e a cipőt, meg a ruhát, és persze kisminkel. Szerencsére csak kétutcányira laktunk egymástól, ennek ellenére egészen egy évvel ezelőttig nem is ismertük egymást. Aztán viszont új suliba kerültünk mindketten, szerencsére éppen egy osztályba, így idegenekből hamar együtt bejárósak, majd elválaszthatatlan barátnők lettünk. Nem tudom, vajon a hosszú, közös reggeli és délutáni utak hoztak minket egymáshoz ilyen közel, vagy valami más, de biztos voltam benne, hogy az elmúlt hónapokban a barátságunk mindent kiállt, mindenen átment, amin csak kellett.
Be kell vallanom, bármennyire ódzkodtam az idegenekkel telt házibuli gondolatától, ahol senki mást nem ismerek majd, csak Debet, nagyon is vártam. Új dolog volt ez számomra, és imádtam ismeretlen úton járni, beleharapni az izgalomba. És tisztában voltam vele, hogy ma éjjel ez vár rám. Hogy máshogy is tölthetném az utolsó napot a nyárból?
- Megjöttem - kiáltottam el magam, amint átléptem a házunk küszöbét.
- A konyhában vagyok - kiáltott vissza anya, valószínűleg éppen sütit sütött jó szokásához híven.
- Mit sütsz? Mindjárt éhen halok - adtam neki egy cuppanós puszit, aztán megmutattam neki, hogy mit vettem.
- És holnap hogy lesz a koránkelés? - jött az első bökkenő.
- Anya, megoldom. Nem vagyok már kislány, és ez az utolsó nap suli előtt, egyébként is csak évnyitó lesz, semmi tanulás. Ne izgulj, szuper lesz minden. Deb értem jön, elkészülünk, odamegyünk, jól érezzük magunkat, aztán Debéknél alszunk - hadartam el gyorsan minden eszembe jutó segítő tényezőt.
- Jól van, nem bánom, menjetek, éljetek, fiatalok vagytok - mosolygott anya. - Aztán szedj össze valami jó pasit - kacsintott, és tovább kutyulgatta a sütit, én meg izgatottan szaladtam a szobámba.
Lezuhanyoztam langyos vízzel, megmostam a hajam, aztán egy törölközőt tekertem magam köré, és úgy vártam Debre.
Egy tíz perc után eluntam a telefonom nyomkodását, úgyhogy inkább megfésülködtem, és kivasaltam hosszú, szőkés barna loboncomat. A ruhát is felvettem, így mikor Deb megérkezett, elégedetten végignézett rajtam, és büszkén kijelentette, hogy nem csalódott bennem. Neki már csak a füstös smink maradt, amiről hál' Istennek sikerült lebeszélnem, így végül a szemem belsejébe valami pezsgőszínű szemfestéket tett, és húzott egy cicás tusvonalat, de ennyivel letudtuk.
Deb egy majdnem ugyanolyan ruhát viselt, mint én, csak fekete helyett piros volt a színe, és a háta az enyémmel szemben nem volt kivágva. Féltem, hogy meg fogok fázni, de Deb nem hagyta, hogy vigyek magammal kardigánt, mondván; bent úgyis nagyon meleg lesz, akkor meg csak nyűg lesz a kardigán, és ottfelejtenénk mindenhol.
Anya felajánlotta, hogy elvisz minket, de kedvesen visszautasítottuk, mert már volt fuvarunk szervezve, Deborah egyik legjobb haverja személyében, aki egyébként totálisan bele volt esve Debbe, a lány viszont nem viszonozta az érzéseit. A srác - Tom, nem tehetett mást, mint hogy beérte közeli barátsággal.
Izgatottan préseltük be magunkat a hátsóülésre, és mosolyogva tettük meg az utat. A kocsiban halkan szólt a zene, Tom mindenféle sablontémával szórakoztatott minket, de egyikünk sem tudott igazán ráfigyelni.
- Megérkeztünk, hölgyek - húzódott le a srác, hogy ki tudjunk szállni.
- Köszi Tom, édes vagy - Deb előrehajolt, és adott egy rúzsfoltos puszit a srác arcára, aztán kipattantunk, és gyors léptekkel igyekeztünk a bejárat felé.
- Kötelező pia a belépő, csajok - nyomott a kezünkbe egy-egy poharat az ajtó mellett álló kétes kinézetű srác. Debbel bizonytalan pillantást váltottunk. Egyikünk sem bízott az ital forrásában.
- És ha nem isszuk meg? - vontam fel a szemöldököm.
- Akkor csókot is elfogadok - kacsintott.
- Mit szólnál egy puszira tőlem és a barátnőmtől? - böktem a mögöttem álló Debre. A srác végignézett rajtunk, elvigyorodott, aztán kérte a puszit, mi meg visszaadtuk neki a poharat.
- Ügyes voltál - dicsért meg Deb, miközben beljebb nyomultunk a nappaliban.
- Hol a házigazda? - néztem körbe. Mindenki beszélgetett valakivel. Volt, aki táncolt, voltak párok, akik csókolóztak, srácok, akik csajokat fűztek, és lányok, akik máris túl hangosan vihogtak.
- Valahol biztos itt van - vonta meg vállát a barátnőm.
- Kit látnak szemeim? - lépett oda hozzánk Martin, az emlegetett szamár.
- Szevasz - köszöntötte vidáman Deb, és a srácnak is két puszit adott. - Látod, elég beszélni a házigazdáról, és még is jelenik.
- Fordulj, hadd nézzelek!
Deb megfordult maga körül, Martin pedig elismerő grimasszal nyugtázta, hogy volt barátnője épp' olyan dögös, mint három éve, mikor még együtt voltak.
- Nem változtál, ahogy te sem, Natalie - biccentett felém. - Miért üres a kezetek? - szemével keresni kezdett valamilyen alkoholos árut, lehetőleg elérhető távolságon belül. - Sebastian, nem megmondtam, hogy kö-te-le-ző a pia belépéskor? - korholta le a fiút az ajtónál.
- Szerintem lefizethető a srác - legyintettem.
- Mivel szolgálhatok?
- Két vodkanarancsot kérünk, Martin - adta le a rendelést Deb, és leültünk a bárpulthoz, amíg Martinra vártunk. A zene közepes hangerővel töltötte ki a helyiséget.
- Minden rendben? - néztem Debre, aki mintha lélekben messze járt volna a jelentől.
- Persze, csak...
- Martin?
- Igen. Vagyis ne érts félre, nem akarok tőle semmit, nem kavart fel, de...
- ...de mégis - mosolyogtam megértően.
- Mennék vele beszélgetni, tudtommal van egy új lány, akiért odáig van, de nem akarlak magadra hagyni.
- Menj csak, nem hiszem, hogy egyedül fogom érezni magam - nevettem.
- A szőke lánynak egy tequila a pult végéből - tett le elém egy poharat az afroamerikai pultos srác.
- Igen, azt hiszem, igazad van - kacsintott Deb, és sarkon fordult, a srác pedig megemelte rám a poharát. A félhomályban nehéz volt kivenni az arcát, de helyesnek tűnt. Felhajtottam az italt. Először nem éreztem semmit, aztán - ahogy számítottam rá - marni kezdett. Grimaszoltam, de nem volt időm szenvedni, mert egy izzadtságtól ragacsos kezet éreztem a vállamon. Kirázott a hideg.
- Ügyes kislány - vigyorgott rám egy fiú. A pult végébe néztem, ahol nem ült már senki, valószínűleg ő küldte nekem a piát. - Sok ilyenre meghívhatlak még, vagy mehetünk egyből az ágyamba - böfögött egyet, lehelete whisky és sörszagú volt. Meglegyintettem az orrom előtt a kezemet.
- Ma már nem szeretnék többet inni - motyogtam fintorogva.
- Ugyan hercegnő - markolta meg hajam végét -, ne kéresd magad.
- Részeg vagy - közöltem, és kezdtem kínosan érezni magam az illuminált állapotú srác közelségétől. - Én pedig nem ismerlek, és kicsit túl rámenős vagy, nem gondolod?
- Azt gondolom, hogy nagyon kéreted magad, ahhoz képest.
- Mihez? - vontam fel a szemöldököm.
- Ahogy kinézel, cica - két karjával a pulthoz szorított, és beleszagolt a hajamba. - Jó a samponod.
- Eressz el - próbáltam eltolni magamtól, de túl nagydarab volt hozzám képest.
- Ne ellenkezz, tudom, hogy te is akarod!
Megpróbáltam hátrafordulni, hogy a pultostól kérjek segítséget, de nem volt sehol, gondolom az asztal másik végében kevert valakinek italt. A zene túl hangos lett, senki nem hallotta volna, hogy kiabálok, inkább meg sem próbáltam, nem volt szükség energiapazarlásra. Minden erőmmel azon kellett legyek, hogy leimádkozzam magamról ezt a részeg disznót.
- Én bizony nem akarom - ráztam meg a fejem. - Figyelj, te rendes srácnak tűnsz, én viszont most nem vágyom semmilyen kalandra - próbáltam szavakkal lebeszélni, de nem vettem túl sok hasznát.
- Kussolj - tenyerét a számra tapasztotta, és a combomat kezdte simogatni. Egy óriásit lendítettem a lábamon ültemben, de a srác elkapta, mielőtt betaláltam volna. - Rossz kislány vagy. Szeretem a rossz kislányokat.
- Eressz el, te barom! - ütöttem egyet a karjára, de meg sem rezzent. Kezdtem bepánikolni, mikor a srác hátratántorodott, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy nem nehezedik rám hatalmas súly, nagy levegőt vettem. A frissebb levegő megváltásként áramlott a tüdőmbe.
- Nem hallottad, mit mondott? - a férfihangra felkaptam a fejem. Most tűnt csak fel, hogy a piás azért mászott le rólam, mert valaki hátrarántotta. - Megmondtam, hogy nem akarlak itt látni, te faszfej! Takarodj - eleresztette a pólóját, és lökött rajta egyet. A piás megbotlott a saját lábában, az ajtóig vezető utat pedig kúszva tette meg. Odakintről öklendezés hangja szűrődött be, amitől kirázott a hideg.
- Hé, jól vagy kislány? - fordult felém a srác, és kézfejébe törölte gyöngyöző homlokát.
- Ja, megvagyok. Azt hiszem, ezt majd nem mesélem el otthon - nevettem idegesen.
Úgy tűnt, az idegen jót mulatott valamin, mert szája rándulásából látszott, hogy elfojtott egy mosolyt. Zavart, hogy nem tudtam, mit talált mosolyogtatónak.
- Most mi van? - kérdeztem, mire csak még szélesebben mosolygott.
- Semmi - csóválta a fejét -, semmi.
- Izé, kösz az előbbit - böktem az ajtó felé.
A srác összehúzta a szemöldökét, és borús tekintettel meredt az ajtó felé. - Ne köszönd, az a srác egy pöcs. Szerencse, hogy éppen időben ideértem. Isten tudja mi történt volna... Áh, mindegy, ne is gondolj erre - legyintett. - Örülök, hogy jól vagy - egy szívdöglesztő mosolyt villantott felém. - Mi a neved, kislány?
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon biztonságos-e kiadni a nevem, de a következő másodpercben már arra eszméltem, hogy kicsúszott a számon: - Natalie.
A srác megfejthetetlen arckifejezéssel elmosolyodott. - Natalia - mondta ki teljes nevemet, és majd' megőrültem, hogy nem tudom, mire gondol -, szép név.
- Köszönöm. Téged hogy hívnak?
A srác tett felém egy lépést, és elakadt a lélegzetem, mikor közel hajolt hozzám, és szája a fülemet súrolta, lehelete csiklandozott, amitől libabőrös lettem. - Elmondom, mikor legközelebb találkozunk.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a srác megfordult, és ott hagyott.
- Várj! - szaladtam utána, de hiába, elveszett a tömegben. Még egy jó ideig éberen pásztáztam a sötét, füstös és zsúfolt szobát, de képtelenség volt ennyi ember között felismerni a megmentőmet. Bár elég jellegzetes volt ahhoz, hogy könnyedén beazonosíthassam, ha az orrom elé kerül, a fények - jobban mondva azok hiánya - jócskán megnehezítették a dolgomat.
- Nat, minden rendben? - ragadta meg csuklómat valaki. Megfordultam, és Debbel találtam szembe magam.
- Igen, csak keresek valakit - még mindig hunyorogva próbáltam kivenni a körülöttem lézengők arcát.
- Kit?
- Azt sajnos én sem tudom - fújtam ki hosszan a levegőt. Vajon hogy értette azt, hogy mikor legközelebb találkozunk? És egyáltalán fogunk még találkozni? Az egyszer biztos, hogy a ma este bővelkedik a furcsábbnál furcsább eseményekben. Valahol, a tőlem legtávolabb eső sarokban kiszúrtam egy srácot, de mielőtt alkalmam lett volna alaposabban szemügyre venni, Deborah sikítva behúzott a tánctér közepére, mert felcsendült a kedvenc zenéje.
- Jól van, megadom magam, de ha... - készültem megfenyegetni.
- ...ha balul sül el, nyakamat szeged, tudom - nevetett vidáman. - Ma este bepasizunk - visított, és nevetve húzott maga után a következő boltba, ahol mindenképpen rám akart tukmálni egy jóval comb fölé érő ruhát. Végül hallgattam rá, ahogy a cipős boltban is, ahol egy tízcentis álomcipőt vetetett velem mondván, hogy ebben a szettben én leszek az este királynője. Amolyan dögös módon.
- Úgy egy óra múlva átjövök érted - puszilt meg két oldalról, és ezt az átjövök érted dumát úgy értette, hogy átjön ellenőrizni, hogy tényleg felveszem-e a cipőt, meg a ruhát, és persze kisminkel. Szerencsére csak kétutcányira laktunk egymástól, ennek ellenére egészen egy évvel ezelőttig nem is ismertük egymást. Aztán viszont új suliba kerültünk mindketten, szerencsére éppen egy osztályba, így idegenekből hamar együtt bejárósak, majd elválaszthatatlan barátnők lettünk. Nem tudom, vajon a hosszú, közös reggeli és délutáni utak hoztak minket egymáshoz ilyen közel, vagy valami más, de biztos voltam benne, hogy az elmúlt hónapokban a barátságunk mindent kiállt, mindenen átment, amin csak kellett.
Be kell vallanom, bármennyire ódzkodtam az idegenekkel telt házibuli gondolatától, ahol senki mást nem ismerek majd, csak Debet, nagyon is vártam. Új dolog volt ez számomra, és imádtam ismeretlen úton járni, beleharapni az izgalomba. És tisztában voltam vele, hogy ma éjjel ez vár rám. Hogy máshogy is tölthetném az utolsó napot a nyárból?
- Megjöttem - kiáltottam el magam, amint átléptem a házunk küszöbét.
- A konyhában vagyok - kiáltott vissza anya, valószínűleg éppen sütit sütött jó szokásához híven.
- Mit sütsz? Mindjárt éhen halok - adtam neki egy cuppanós puszit, aztán megmutattam neki, hogy mit vettem.
- És holnap hogy lesz a koránkelés? - jött az első bökkenő.
- Anya, megoldom. Nem vagyok már kislány, és ez az utolsó nap suli előtt, egyébként is csak évnyitó lesz, semmi tanulás. Ne izgulj, szuper lesz minden. Deb értem jön, elkészülünk, odamegyünk, jól érezzük magunkat, aztán Debéknél alszunk - hadartam el gyorsan minden eszembe jutó segítő tényezőt.
- Jól van, nem bánom, menjetek, éljetek, fiatalok vagytok - mosolygott anya. - Aztán szedj össze valami jó pasit - kacsintott, és tovább kutyulgatta a sütit, én meg izgatottan szaladtam a szobámba.
Lezuhanyoztam langyos vízzel, megmostam a hajam, aztán egy törölközőt tekertem magam köré, és úgy vártam Debre.
Egy tíz perc után eluntam a telefonom nyomkodását, úgyhogy inkább megfésülködtem, és kivasaltam hosszú, szőkés barna loboncomat. A ruhát is felvettem, így mikor Deb megérkezett, elégedetten végignézett rajtam, és büszkén kijelentette, hogy nem csalódott bennem. Neki már csak a füstös smink maradt, amiről hál' Istennek sikerült lebeszélnem, így végül a szemem belsejébe valami pezsgőszínű szemfestéket tett, és húzott egy cicás tusvonalat, de ennyivel letudtuk.
Deb egy majdnem ugyanolyan ruhát viselt, mint én, csak fekete helyett piros volt a színe, és a háta az enyémmel szemben nem volt kivágva. Féltem, hogy meg fogok fázni, de Deb nem hagyta, hogy vigyek magammal kardigánt, mondván; bent úgyis nagyon meleg lesz, akkor meg csak nyűg lesz a kardigán, és ottfelejtenénk mindenhol.
Anya felajánlotta, hogy elvisz minket, de kedvesen visszautasítottuk, mert már volt fuvarunk szervezve, Deborah egyik legjobb haverja személyében, aki egyébként totálisan bele volt esve Debbe, a lány viszont nem viszonozta az érzéseit. A srác - Tom, nem tehetett mást, mint hogy beérte közeli barátsággal.
Izgatottan préseltük be magunkat a hátsóülésre, és mosolyogva tettük meg az utat. A kocsiban halkan szólt a zene, Tom mindenféle sablontémával szórakoztatott minket, de egyikünk sem tudott igazán ráfigyelni.
- Megérkeztünk, hölgyek - húzódott le a srác, hogy ki tudjunk szállni.
- Köszi Tom, édes vagy - Deb előrehajolt, és adott egy rúzsfoltos puszit a srác arcára, aztán kipattantunk, és gyors léptekkel igyekeztünk a bejárat felé.
- Kötelező pia a belépő, csajok - nyomott a kezünkbe egy-egy poharat az ajtó mellett álló kétes kinézetű srác. Debbel bizonytalan pillantást váltottunk. Egyikünk sem bízott az ital forrásában.
- És ha nem isszuk meg? - vontam fel a szemöldököm.
- Akkor csókot is elfogadok - kacsintott.
- Mit szólnál egy puszira tőlem és a barátnőmtől? - böktem a mögöttem álló Debre. A srác végignézett rajtunk, elvigyorodott, aztán kérte a puszit, mi meg visszaadtuk neki a poharat.
- Ügyes voltál - dicsért meg Deb, miközben beljebb nyomultunk a nappaliban.
- Hol a házigazda? - néztem körbe. Mindenki beszélgetett valakivel. Volt, aki táncolt, voltak párok, akik csókolóztak, srácok, akik csajokat fűztek, és lányok, akik máris túl hangosan vihogtak.
- Valahol biztos itt van - vonta meg vállát a barátnőm.
- Kit látnak szemeim? - lépett oda hozzánk Martin, az emlegetett szamár.
- Szevasz - köszöntötte vidáman Deb, és a srácnak is két puszit adott. - Látod, elég beszélni a házigazdáról, és még is jelenik.
- Fordulj, hadd nézzelek!
Deb megfordult maga körül, Martin pedig elismerő grimasszal nyugtázta, hogy volt barátnője épp' olyan dögös, mint három éve, mikor még együtt voltak.
- Nem változtál, ahogy te sem, Natalie - biccentett felém. - Miért üres a kezetek? - szemével keresni kezdett valamilyen alkoholos árut, lehetőleg elérhető távolságon belül. - Sebastian, nem megmondtam, hogy kö-te-le-ző a pia belépéskor? - korholta le a fiút az ajtónál.
- Szerintem lefizethető a srác - legyintettem.
- Mivel szolgálhatok?
- Két vodkanarancsot kérünk, Martin - adta le a rendelést Deb, és leültünk a bárpulthoz, amíg Martinra vártunk. A zene közepes hangerővel töltötte ki a helyiséget.
- Minden rendben? - néztem Debre, aki mintha lélekben messze járt volna a jelentől.
- Persze, csak...
- Martin?
- Igen. Vagyis ne érts félre, nem akarok tőle semmit, nem kavart fel, de...
- ...de mégis - mosolyogtam megértően.
- Mennék vele beszélgetni, tudtommal van egy új lány, akiért odáig van, de nem akarlak magadra hagyni.
- Menj csak, nem hiszem, hogy egyedül fogom érezni magam - nevettem.
- A szőke lánynak egy tequila a pult végéből - tett le elém egy poharat az afroamerikai pultos srác.
- Igen, azt hiszem, igazad van - kacsintott Deb, és sarkon fordult, a srác pedig megemelte rám a poharát. A félhomályban nehéz volt kivenni az arcát, de helyesnek tűnt. Felhajtottam az italt. Először nem éreztem semmit, aztán - ahogy számítottam rá - marni kezdett. Grimaszoltam, de nem volt időm szenvedni, mert egy izzadtságtól ragacsos kezet éreztem a vállamon. Kirázott a hideg.
- Ügyes kislány - vigyorgott rám egy fiú. A pult végébe néztem, ahol nem ült már senki, valószínűleg ő küldte nekem a piát. - Sok ilyenre meghívhatlak még, vagy mehetünk egyből az ágyamba - böfögött egyet, lehelete whisky és sörszagú volt. Meglegyintettem az orrom előtt a kezemet.
- Ma már nem szeretnék többet inni - motyogtam fintorogva.
- Ugyan hercegnő - markolta meg hajam végét -, ne kéresd magad.
- Részeg vagy - közöltem, és kezdtem kínosan érezni magam az illuminált állapotú srác közelségétől. - Én pedig nem ismerlek, és kicsit túl rámenős vagy, nem gondolod?
- Azt gondolom, hogy nagyon kéreted magad, ahhoz képest.
- Mihez? - vontam fel a szemöldököm.
- Ahogy kinézel, cica - két karjával a pulthoz szorított, és beleszagolt a hajamba. - Jó a samponod.
- Eressz el - próbáltam eltolni magamtól, de túl nagydarab volt hozzám képest.
- Ne ellenkezz, tudom, hogy te is akarod!
Megpróbáltam hátrafordulni, hogy a pultostól kérjek segítséget, de nem volt sehol, gondolom az asztal másik végében kevert valakinek italt. A zene túl hangos lett, senki nem hallotta volna, hogy kiabálok, inkább meg sem próbáltam, nem volt szükség energiapazarlásra. Minden erőmmel azon kellett legyek, hogy leimádkozzam magamról ezt a részeg disznót.
- Én bizony nem akarom - ráztam meg a fejem. - Figyelj, te rendes srácnak tűnsz, én viszont most nem vágyom semmilyen kalandra - próbáltam szavakkal lebeszélni, de nem vettem túl sok hasznát.
- Kussolj - tenyerét a számra tapasztotta, és a combomat kezdte simogatni. Egy óriásit lendítettem a lábamon ültemben, de a srác elkapta, mielőtt betaláltam volna. - Rossz kislány vagy. Szeretem a rossz kislányokat.
- Eressz el, te barom! - ütöttem egyet a karjára, de meg sem rezzent. Kezdtem bepánikolni, mikor a srác hátratántorodott, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy nem nehezedik rám hatalmas súly, nagy levegőt vettem. A frissebb levegő megváltásként áramlott a tüdőmbe.
- Nem hallottad, mit mondott? - a férfihangra felkaptam a fejem. Most tűnt csak fel, hogy a piás azért mászott le rólam, mert valaki hátrarántotta. - Megmondtam, hogy nem akarlak itt látni, te faszfej! Takarodj - eleresztette a pólóját, és lökött rajta egyet. A piás megbotlott a saját lábában, az ajtóig vezető utat pedig kúszva tette meg. Odakintről öklendezés hangja szűrődött be, amitől kirázott a hideg.
- Hé, jól vagy kislány? - fordult felém a srác, és kézfejébe törölte gyöngyöző homlokát.
- Ja, megvagyok. Azt hiszem, ezt majd nem mesélem el otthon - nevettem idegesen.
Úgy tűnt, az idegen jót mulatott valamin, mert szája rándulásából látszott, hogy elfojtott egy mosolyt. Zavart, hogy nem tudtam, mit talált mosolyogtatónak.
- Most mi van? - kérdeztem, mire csak még szélesebben mosolygott.
- Semmi - csóválta a fejét -, semmi.
- Izé, kösz az előbbit - böktem az ajtó felé.
A srác összehúzta a szemöldökét, és borús tekintettel meredt az ajtó felé. - Ne köszönd, az a srác egy pöcs. Szerencse, hogy éppen időben ideértem. Isten tudja mi történt volna... Áh, mindegy, ne is gondolj erre - legyintett. - Örülök, hogy jól vagy - egy szívdöglesztő mosolyt villantott felém. - Mi a neved, kislány?
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon biztonságos-e kiadni a nevem, de a következő másodpercben már arra eszméltem, hogy kicsúszott a számon: - Natalie.
A srác megfejthetetlen arckifejezéssel elmosolyodott. - Natalia - mondta ki teljes nevemet, és majd' megőrültem, hogy nem tudom, mire gondol -, szép név.
- Köszönöm. Téged hogy hívnak?
A srác tett felém egy lépést, és elakadt a lélegzetem, mikor közel hajolt hozzám, és szája a fülemet súrolta, lehelete csiklandozott, amitől libabőrös lettem. - Elmondom, mikor legközelebb találkozunk.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a srác megfordult, és ott hagyott.
- Várj! - szaladtam utána, de hiába, elveszett a tömegben. Még egy jó ideig éberen pásztáztam a sötét, füstös és zsúfolt szobát, de képtelenség volt ennyi ember között felismerni a megmentőmet. Bár elég jellegzetes volt ahhoz, hogy könnyedén beazonosíthassam, ha az orrom elé kerül, a fények - jobban mondva azok hiánya - jócskán megnehezítették a dolgomat.
- Nat, minden rendben? - ragadta meg csuklómat valaki. Megfordultam, és Debbel találtam szembe magam.
- Igen, csak keresek valakit - még mindig hunyorogva próbáltam kivenni a körülöttem lézengők arcát.
- Kit?
- Azt sajnos én sem tudom - fújtam ki hosszan a levegőt. Vajon hogy értette azt, hogy mikor legközelebb találkozunk? És egyáltalán fogunk még találkozni? Az egyszer biztos, hogy a ma este bővelkedik a furcsábbnál furcsább eseményekben. Valahol, a tőlem legtávolabb eső sarokban kiszúrtam egy srácot, de mielőtt alkalmam lett volna alaposabban szemügyre venni, Deborah sikítva behúzott a tánctér közepére, mert felcsendült a kedvenc zenéje.
